Klivland

Örömmel mondhatom, hogy a clevelandi magyarok ismét kitettek magukért. Cserkész bál volt a hétvégén, de szerencsére a magyar szó elég volt a belépőhöz, hiányzó cserkészmúltamat nem kellett különböző trükkökkel palástolni :) Mint tavaly, úgy idén is kaptunk szállást, szmokingot és kedvezményt a belépő árából, így a diákzsebek sem sínylették meg a - rongyrázósnak azért nem mondható, de mindenképpen - puccos partit. Oda- és visszafele is egy ikerpárral utaztam, akik nem csak, hogy megszólalásig hasonlítanak egymásra, de odahaza ugyanarra az orvosi egyetemre jártak, ugyanazt a szakterületet választották, ugyanott töltik a gyakorlati idejüket, ugyanabban a kutatási programban vesznek részt (természetesen ikereket vizsgálnak :) és mindig együtt adnak elő konferenciákon.

Kicsit elvarázsolt figurák, de jól kijöttünk és most már legalább az ikerpárok érelmeszesedésének genetikai rizikófaktoraival is képben vagyok :D Meglátogattunk egy volt clevelandi magyar orvost is, aki nyugdíjas korára egy több hektáros kerti tóra és saját erdőre tett szert; ott szokott halászgatni, vadászgatni... A háza közvetlenül a tóparton van, a hatalmas panoráma ablakok minden szobából, konyhából, nappaliból a vízre és az erdőre néznek.

A kert tele vadkacsákkal, kanadai ludakkal és időnként a költőző hattyúk is megfordulnak nála, az odatévedő farkasokat, hódokat pedig lúd- és erdővédelmi szempontból lövöldözgeti, majd a tetemeket dögkeselyűkkel eteti fel. Meglehetősen természetközeli élmények, az USA egyik legnagyobb magyar populációjú városától alig fél órányira. No, de a bálról is essék némi szó, mégis csak ezért utaztunk oda. A rendezvénynek a clevelandi Hilton szálló egyik bál terme adott otthon, így a helyszínre érkezvén közvetlenül a bejárati ajtó előtt álltunk meg, jöttek a segítőkész egyen pólós fiúk, átvették a járgányt a kulccsal és már parkolták is a megfelelő helyre. Tisztára mint a filmekben. Meg is örültem, hogy lám, még a tavalyi parádés szervezést is sikerült überelni. Lelkesedésem hamarosan szertefoszlott, amikor a parkolós fiúk főnöke a szolgáltatásért cserébe gyorsan legombolt tőlem 1500 forintnak megfelelő zöldhasút. Később persze megtudtam, hogy saját magam, ingyér is kereshettem volna parkolóhelyet, csak ugye "elfelejtették" megemlíteni a nem véletlenül segítőkész figurák. Szerencsére az est hátralevő része feledtette ezt az apró kellemetlenséget. Magyar zenekar, magyar táncok, magyar szónok, első bálozók, táncbemutató, szinte minden volt, ami otthon is dukál egy elegáns hétvégi partihoz.Talán csak a borzalmas amerikai műsütemények voltak ismét felejthetőek, egyébként a hangulat és a társaság is kiváló volt. Az idősebb generáció (80+) még a kivándorlók korosztálya, de legtöbben már idekint született magyarok, mégis igyekeznek őrizni a kultúrát és a magyar nyelvet is.

Igaz a fiatalokat leginkább a nagymamák tanítják magyarra, így aztán az 50 évvel ezelőtti szókincs és az angol dialektus találkozásából néha adódnak vicces szituációk, mégis igen tiszteletre méltó, hogy egy teljesen angol nyelvterületen nemcsak, hogy nem felejtik el, de ilyen szépen viszik és adják tovább mindazt, ami magyar.

Templomos

Édesanyám panaszkodott, hogy milyen csúnyát irtam korábban, ezért most átesek a ló másik oldalára, nagyon visszafogom magam és megemlékezünk valami kevésbé polgárpukkasztó újvilági élményről.

Vasárnap ismét misén voltunk az egyik buffaloi fősuli templomában. Magyar szemmel már az is fura volt kicsit eleinte, hogy egy főiskolának külön temploma van. Aztán láttuk, hogy az egyik egyetemnek is van, meg másik fősulinak is, meg a... Szóval most már nem olyan meglepő. A korábban itt tanuló magyar diákok tradicióját folytatva egy esti szertartásra ültünk be fél 10-kor; amolyan diákmise félére.

Az amerikai diákság nem nagyon viszi túlzásba az alkalomhoz illő öltözködést, de ezen már annyira nem lepődünk meg. Mackónadrágban és susogós melegitőben itt nem gáz misére menni, még akkor sem, ha lábujjközös strandpapucsot húznak hozzá. És a ministráns fiún sem botránkozunk meg, ha AC/DC-s pulóverben perselyezik. Plebános úr sikeresen felül múlta tavalyi plüss majmos predikációját, ugyanis a múlt héten egy méteres zsiráffal a hóna alatt és további 8 - szintén plüss - jószággal a környezetében szónokolt az ifjúságnak. Amúgy nem panaszkodom, egy élmény volt; a kórus ismét jól muzsikált, Megasztárokat megszégyenitő szólamok, szólisták, vokálok egy hegedű és egy zongora társaságában. Vizsgaidőszak kezdődik, igy a papbácsi a vizsgázókért ajnálotta a misét, valamint a záró áldásban is megemlékezett róluk. Imigyen: "És áldd meg Uram azokat, akik vizsgára készülnek és dolgozatokat írnak. És azokat is, akik olvassák..." Úgy legyen, ámen :)

Pazaroljunk

Nemrégiben ismételten egyik ismerősöm csemetéire vigyáztam, szerencsére ezúttal nem hánytak össze semmit :)

Anyuka történetesen nem főzött ebédet, így pizza rendelésre került sor. Habár élelmiszerről van szó, sokkal inkább a szolgáltatás kategóriába tartozik, ennélfogva nem olcsó, főleg magyar forintra átszámolva. Egy normál méretű (32 cm) pizzát 4000 Ft-tal egyenértékű zöldhasú kifizetése után  fogyaszthat el a kedves vásárló. Így hát nem csoda, hogy ebből az árból még az a pizzafutár is könnyedén kigazdálkodható, aki dízelzabáló szörnyeteget használ munkaeszköz gyanánt; mondjuk egy terepjárót, mint ahogyan esetünkben történt. Igaz, ez csak egy észrevétel, de nyugodtan merek általánosítani, mert a többiek sem kismotorral járnak. Persze, megtehetik, hiszen egy liter benzin ára (most, hogy éppen fölment egy kicsit) 158 forint... A klímaváltozáshoz és a globális felmelegedés természetesen le van sajnálva, a lényeg, hogy legyen hamburger, light cola és kocsi a seggük alatt.

Aztán, hogy mindezek egyenes ágú következtében a társadalom nagyja (meg már az apraja is) csupa zsír, az persze csak az első infarktus és/vagy agyvérzés után esik le. Sebaj, a népesség nem igen fogy, hiszen jönnek a bevándorlók szép számmal, ami nem csoda; a kényelmesbe könnyű beleszokni...

Anyáknapjára

Kedves Édesanyám!

   Eme neves ünnep alkalmából szeretnélek sok-sok szeretettel köszönteni a távoli Buffaloból. Különösen örömömre szolgál, hogy a blog történetének első kommentje, ami történetesen a washingtonos bejegyzéshez íródott, Tőled született. Igaz, kicsit úgy érzem magam, mint a fals hangokkal zongorázó fiú az iskolai évzárón, akinek látványosan csak az anyukája tapsol a műsorszám végén, székéből azonnal felpattanva; imigyen fokozva szegény gyerek színpadon elszenvedett amúgy is kínos pillanatait. De ne aggódj, már sokkal jobban viselem mint régebben, egyáltalán nem vagyok úgy, sőt sehogysenem :) kiakadva a "túlzott" ragaszkodástól, mint például, amikor a műanyag fakanalakat hoztad a kollégiumba Óvárra (ezúton is szeretnék bocsánatot kérni az akkor viselkedésemért). És lám, az öregek is tanulnak, figyelik csemetéik érthetetlen rigolyáit, próbálják szeretetüket ügyesen, furfangos módon gyermekeikhez juttatni. Értékelem tehát a rejtett kommentálást, ügyesen csináltad, büszke vagyok Rád :) Csak a technikai csavarnak köszönhető, hogy mégis felfedődött kiléted, de ez igazán nem rajtad múlott. Lassan azért nekem is leesik, hogy igazuk volt a nálunk nyaraló gazdászoknak, amikor az mondták: - Kistáska, tök jófej szüleid vannak!

   Mertmivelhogy Bányai Gábor élesen kritizálta a "Kati néni" megszólítást, ráadásul komoly politikai potenciált szerzett az elmúlt években,gondoltam nem teszem ki magam felesleges atrocitásoknak és maradok a kedvesebb hangvételnél. Ennek biztosan Te is jobban örülsz :)

Szeretettel,
Balázs fiad