Klivland

Örömmel mondhatom, hogy a clevelandi magyarok ismét kitettek magukért. Cserkész bál volt a hétvégén, de szerencsére a magyar szó elég volt a belépőhöz, hiányzó cserkészmúltamat nem kellett különböző trükkökkel palástolni :) Mint tavaly, úgy idén is kaptunk szállást, szmokingot és kedvezményt a belépő árából, így a diákzsebek sem sínylették meg a - rongyrázósnak azért nem mondható, de mindenképpen - puccos partit. Oda- és visszafele is egy ikerpárral utaztam, akik nem csak, hogy megszólalásig hasonlítanak egymásra, de odahaza ugyanarra az orvosi egyetemre jártak, ugyanazt a szakterületet választották, ugyanott töltik a gyakorlati idejüket, ugyanabban a kutatási programban vesznek részt (természetesen ikereket vizsgálnak :) és mindig együtt adnak elő konferenciákon.

Kicsit elvarázsolt figurák, de jól kijöttünk és most már legalább az ikerpárok érelmeszesedésének genetikai rizikófaktoraival is képben vagyok :D Meglátogattunk egy volt clevelandi magyar orvost is, aki nyugdíjas korára egy több hektáros kerti tóra és saját erdőre tett szert; ott szokott halászgatni, vadászgatni... A háza közvetlenül a tóparton van, a hatalmas panoráma ablakok minden szobából, konyhából, nappaliból a vízre és az erdőre néznek.

A kert tele vadkacsákkal, kanadai ludakkal és időnként a költőző hattyúk is megfordulnak nála, az odatévedő farkasokat, hódokat pedig lúd- és erdővédelmi szempontból lövöldözgeti, majd a tetemeket dögkeselyűkkel eteti fel. Meglehetősen természetközeli élmények, az USA egyik legnagyobb magyar populációjú városától alig fél órányira. No, de a bálról is essék némi szó, mégis csak ezért utaztunk oda. A rendezvénynek a clevelandi Hilton szálló egyik bál terme adott otthon, így a helyszínre érkezvén közvetlenül a bejárati ajtó előtt álltunk meg, jöttek a segítőkész egyen pólós fiúk, átvették a járgányt a kulccsal és már parkolták is a megfelelő helyre. Tisztára mint a filmekben. Meg is örültem, hogy lám, még a tavalyi parádés szervezést is sikerült überelni. Lelkesedésem hamarosan szertefoszlott, amikor a parkolós fiúk főnöke a szolgáltatásért cserébe gyorsan legombolt tőlem 1500 forintnak megfelelő zöldhasút. Később persze megtudtam, hogy saját magam, ingyér is kereshettem volna parkolóhelyet, csak ugye "elfelejtették" megemlíteni a nem véletlenül segítőkész figurák. Szerencsére az est hátralevő része feledtette ezt az apró kellemetlenséget. Magyar zenekar, magyar táncok, magyar szónok, első bálozók, táncbemutató, szinte minden volt, ami otthon is dukál egy elegáns hétvégi partihoz.Talán csak a borzalmas amerikai műsütemények voltak ismét felejthetőek, egyébként a hangulat és a társaság is kiváló volt. Az idősebb generáció (80+) még a kivándorlók korosztálya, de legtöbben már idekint született magyarok, mégis igyekeznek őrizni a kultúrát és a magyar nyelvet is.

Igaz a fiatalokat leginkább a nagymamák tanítják magyarra, így aztán az 50 évvel ezelőtti szókincs és az angol dialektus találkozásából néha adódnak vicces szituációk, mégis igen tiszteletre méltó, hogy egy teljesen angol nyelvterületen nemcsak, hogy nem felejtik el, de ilyen szépen viszik és adják tovább mindazt, ami magyar.