Nejlonzsák kontra hógép

Kellemes 0 közeli mínuszok, napsütés, tiszta friss idő. Ennél jobbat nem is kívánhattunk volna a szánkózáshoz. Buffalo mondjuk kb. olyan lapos, mint a nagy alföld Tiszatenyőnél, ezért utazni kellet kicsit. No, nem ám a szomszéd falu templomdombjáig, nem is az erdőszélig, hanem külön erre a célra kialakított, karbantartott, 10 sávos, felvonóval ellátott, hógépes szánkó pályáig. Megérkezve persze tátva maradt a szánk; a fogyasztói igényeket maximális mértéken túl kielégítő vállalkozói profizmus, a magánszféra kreativitása hirtelen az egész amerikai nemzetgazdaság csodálatosságát világosította meg közép-kelet európai elménk számára. Áhítatunk a biznisz szülőhazájának oltára előtt nagyjából 5 percig tartott, amíg felértünk a domb tetejére. Mondjuk korábban is voltak vészjósló jelek, hogy itt valami nincs rendben, de ezt betudtuk az általános, már-már szekta dogmává fajult amerikai ideológiának, hogy a "széfti", a biztonság, az nagyon fontos, ezzel mindent meglehet magyarázni, majmot lehet csinálni mindenkiből. Szóval odafönt jött igazán a hideg zuhany. A pálya tetején és alján is egy-egy piros overálos, egymással rádió-összeköttetésben lévő terelőember tartózkodott, ők rendezték a jónépet, mer' nem ám csak úgy összevissza csúszkál mindenki. Nehéz elmagyarázni a dolgokat, inkább két példával illusztrálnám a helyzetet. 1) Lecsúszik egy csoport, egyszerre 10 ember, minden pályán egy-egy. A lenti pásztor, ahelyett, hogy mindenkit egy irányba, a lehető leggyorsabban lezavarna a pályáról, csak áll, mint a bornyú, megvárja, amíg mindenki keresztbe-kasul (a jobbszélső pályán csúszók a baloldali felvonóhoz ballagnak és fordítva...), szó szerint csiga tempóban leballag a helyszínről, majd felszól rádión, hogy tiszta a pálya, jöhet a következő menet. (Fentről kevés dolgot lehet ennél egyértelműbben megállapítani). Nemcsoda, hogy minden nem amerikai sokkot kap, hogy de könyörgöm... 2) Elhagytam a sapkámat menet közben, a pálya alsó harmadánál, kb 20 méterre a pálya végétől. A lenti pásztor megvárta, míg mindenki leér és elbotorkál, kényelmesen felslattyogott a sapkámért, majd vissza. Közben az egész(!) pálya állt, nem csak az az egy sáv, ahol a sapka volt, fent szépen mindenki megvárta ezt a kb. másfél-két perces performanszot. Nem szándékosan, de 10 perc múlva megint leszállt a fejemről sapka és gondoltam jobb, ha magam megyek érte, mert kiutálnak a népek, hogy megint miattam kell várni. Amint lehetett gyors fék, szánkó félredob, nyúlcipő fel, sprint a satyekért, majd a lehető leggyorsabban, keresztbe a többi sávon át lerohantam a pályáról. Igen ám, de a szánkómat ugye lent hagytam, hogy gyorsabban tudjak futni, gondoltam a terelőfazon lerúgja a pálya szélére, amíg én szaladok, így nincs fennakadás. Nooooo! Megvárta a futásomat, megvárta a többi 9 csúszó leérkezését, ballagását, elsétált a szánkómért, odasétált vele hozzám, visszasétált a pályára és felszólt, hogy jöhet a következő csapat... Sípszóra, mint a birkák. Azt hittem szétpattanok az idegtől, nem sok hiányzott, hogy kérjem a vendégkönyvet, hogy a szánkómenedzsernek lerajzoljak egy folyamatábrát a hatékony és időtakarékos népcsúsztatási rendszerről. Délután 3 felé fogyásnak indult létszám, alig kellett várni a menetek között, ennek hála egyre inkább élvezhetővé vált a program. A kezdetben kritikus tartományban lévő agyérgörcs faktor is lecsöndesedett és határozottan pozitívra sikerült a vasárnap délután. Az óvodáskorból emlékezetes szovjet műanyag szeneszsákon való csúszkálás élményével persze össze sem volt hasonlítható, de azért jó volt :)